Üres a szívkamra

Minek vagyok én?
Az ősz inkább most van, hidegben és fagyban, megaláz a porba. Kipakolja a szívem, lomtalanítás magánya zajlik éppen. Császkáló idegenek zavarják az egész mágneses teret. A mágnes az érzések tömkelege, a tér üres, vályog házban bujkál, egyedül.
Lemész, és nem nézel fel. Pincében sötétség, a fal kormos, tested gyenge, lelked elenged és átmászik egy ezüst kehelybe.
Kint maradsz.
Kimegyünk a kietlen tájba, ködös párás levegőbe. Nem látsz semmit, csak a fák halvány vonalait. Este van, vagy örök sötétség? Nem tudod, csak belülről marcangol valami és kész.
Késsel tiprod le az időt, levágod a múltat s jövőt. Berakod őket egy batyuba, és átdobod a kín keserű és habos folyóján, de egyik belesik. Megzavarodik a jelen, elporlad az egész idősík. Idő nélkül vagy. Vagy hogy, mert valójában fura. A tér megszűnt már, fény csak képzelet. Minden hullám összeadódik, egy maggá. Mindenhol a semmi, középen egy pont.
Mit tehetnél, igazából te senki vagy, és történt valami ami megmagyarázhatatlan.

Mi terem meg, mi tűnik el, hol van a szeretet, hogy fogom meg az időt, miért nem ízlelem a fényt, hogy szagolom meg a teret.

Eltemetve magadban, kipakolva a szív raktára, olyan visszhangos.
A visszhang vissza hat, szomorúan egyedül, de pozitívan gondolkodva, egy kis mosoly azért az arcodra fagy.

Fagyos ősz, rideg tél, számodra a meleg könyörület, az álom idő, zongorajáték a fény.
Örök zongorajáték.
Mindig szól.
Mindig fog szólni.
Mindig.
Örökké.

Mindörökké.