Utolsó adás

"Mit mutat meg a kamerám a nagyvilágból? "- kérdezi a költő első sora ezt az állandó kérdést, ami mindazok fejében megfordul akik videóznak és fotóznak.
Azt a tényt, hogy minden úgy elfajult, úgy máshogy alakították a környezeti vagy esetleges belső tényezők.
Az a tény, hogy még mindig világítanak a csillagok, és minden a helyén van, mégis valami bizsereg. Legbelül fátylas izomszövetek a szív körül zabálják azokat az érzéseket amelyeket feleslegesnek gondolnak, és elporladva márvánnyá változnak hogy majd egy masszával összetapadjanak, majd emlékké tedd az asztalra. Szemgödörből tengerek hullanak, a gravitáció is rásegít. Kár hogy bennem van az űr, de nincsen hozzá űrhajó. Károg a varjú, az a szemtelen ami most azt mondja rá - Nem, az nem kell nekem. - Saját hibáinkat emésztjük, és dagasztjuk. Mikor be kéne tenni a sütőben, az már gyenge, nem elég forró a sütéshez.
Mi ez? Miként váltunk szelíd ártatlanokból, űzött vad?
Mi késztetett arra hogy közel, mégis messze falakat emelve, bizonytalanságos felhőket gerjesztve, azokat a csodás napokat szörnyűkké tegyük?

Már üres az ég, közöttünk nincsenek csillagok. Nem száll már sem űrhajó, erdőben nincsenek kóborló rókák, a sivatagban már elhaltak a kaktuszok. Tv előtt ülve várom már az utolsó adást, de én még itt vagyok.

Kopogok, kopognak, belülről jön ki, azt nem tudom hol ronthattam el, de eső jön, és szél, szóval kérlek:

"Zárd az ablakot,

oda már nem megyek. 

Magamban ordítok, 

vagy üvöltök veled. 

Okádni kéne még, 

vagy köpni volna jó.

 Az utolsó adás után 

nem jut semmi szó.

 

Csak rád üvölt a kép, 

és a tenger rád rohan,

 és elragad az ég, 

és minden veszve van."

 Vad Fruttik

 Előszó az "Egy bolyongó űrhajó útinaplójából" c, kötethez:
 Fájó szívvel üvöltöm, hogy: szeretlek.