A halk eső

Lassan az eső halk kopogása lepte el a teret. Lassan vele együtt tűnik el az egész kikelet, csoda. Vele együtt eltűnik az egész, csatornába távozik a mosdókagylón át. Kályhában befészkelve, a kéményen mászik kifelé. Nyitott ablakon át, az esőbe hajt. Ajtók rései alatt suhan kifelé, nem hagyva semmit hátra.
Csak egy lámpa pislákol, csak egy világ virágzik újra odabent. Lassan kicsit megtörve, erek hálózatán a végtagokban árad szét a kikelet, az új hang, a tisztulás. Mocskos falak, koszos padlók tisztulnak, betört ablakok, és zúzott tányérok eltűnnek. Testben szétmorzsolódnak az érzelmek, és tűdön majd szájon keresztül elhagyják a teret.
Lassan az eső halk kopogása hagyta el, kimászott belőle, felhők zavartalanul haladnak, és minden oly keserű. Szobrokat mar az eső, hangokat csorbít, emlékeket rozsdába, vagy ilyen vad igába, és rabságba hajt. Tüneteket mutatva, magában az egész bú elmerült. Savval itatják a szomorú, éhes kínt, hátha megbocsát, miként máshogy lehetett volna. De mégse lett, fura.
Világ, ó, világ, te rozoga ház, te kihalt test, és te eső.
Halk kopogásod, minden koppanásod olyan erő, mellyel megdobban az a szív, amit bársony közé raktam. Ellepte csurig az a fura szúrós szag, és megbénul a jövő. A múlt belemarta magát a padlóba. Korom fekete ég, miért esel? Miért esik? Hova esünk? Hova leszünk?
Eltelt a végtelen is már, megtelt a türelmem is, csak darabokban fekszem már a konyhában, a kockás abroszon, és kérdem: Miért?
Darabokban vagyok már csak, üvegszilánkban megmártózva a türelemmel viaskodok, de nyerni nem tudok. Lassan összeroppanok, és az idő győz.
Lassan a halk eső, elnémul.
Elnémul a jövő, és letisztul a jelen.
Megmarad a múlt, medreit kimossa az idő, - hol vagy jövő?
Megtelt ágyunk alatt a kis-lavór, és kicsordult.
Hol van az hogy, hogy van, vagy hogy van az, hogy hol van?
Hova tart az idő, hova tart ha tartozunk?
Tartozunk-e még valahova?
Ha tartozunk, akkor hova?
Hol van?
Hol vagy.
Vagy,
sajnálom.