Félreszórt pillanatok: Ezernyi koppanás

homályos fények szűrődnek be, és hangos kopogások lepik ez el utasteret. Ő még szunyókál, tudni illik, hogy ő nagyon mélyen alszik. Nyakamig húzom a lepedőt, és betakarom vele magamat, és őt is. Ettől átráz a hideg, és elkap a hidegrázás. Olyan sebes az egész, és ez az érzés teljesen semleges velem szemben, nem tudom, hogy rossz, vagy jó. De inkább jó.
Lassan én is visszacsukom a szemeimet, mikor látom, hogy még csak reggel hat órát mutat, és ráérünk. Nem sietünk sehová, eső is zúdul ránk, hűvös is van, senkinek nincs kedve elindulni ilyenkor.
Álmomban sehol se voltam. Meleget éreztem, és kinyitottam szemeim, és átölelt. Meleg arca sugárzását éreztem a levegőben ahogy hozzásimul.
Imádom, gyönyörű, és aranyos. Egészről a tavalyi sátrazás jut eszembe, mikor éjszaka hideg volt, és bebujt mellém a hálózsákba, és átöleltem vacogó testét. Kint hatalmas felhők birkóztak az égen, miközben minden vizes volt, és nedves. Két napig nem tudtunk kijönni a sátorból, annyira esett az eső. Aztán mikor el akarunk indulni hazafelé, a három kilométeres út végig mocsár volt, szó szerint elsüllyedtünk benne. Lehetetlennek tűnt, de még két napig volt élelmünk, és kihúztuk addig.
Megint kinyitom a szemeim, és meredten néz rám. Aztán az ezernyi kopogások is kezdenek halkulni, ami szolid jelzés, hogy folytatnunk kell az utunkat.
Kint minden vizes, a fák színesek, az útra vert sárga-vörös falevelek feküdnek, és nehezen látszik ki a betonút. Kiszáll az autóból, körbetakarja magát a pokróccal, ügyelve hogy ne érjen le a földre, és kérdő szemekkel tekint rám.

(folytatás?)