Félreszórt pillanatok: Távol

mondta nekem, és elindulás előtt megfogtam kezét.
Ebben az őszben úgy mindent átjárt valami más, valami új. Teljesen magával ragadott, a fák ágai között átvilágított az éles napfény, az avarban tömérdek falevél feküdt meg.
Elsétáltunk a város szélére, ahol egy parkolóban az erdő mellett hagytam a kocsit, mert mindig is utáltam kocsival a városban közlekedni.
Na jó, ez eléggé érdekes kifogás, de a lényegre térve, kiértünk és bedobtuk a csomagjainkat, és nekiindultunk északnak.
Hosszú út állt előttünk, de meg kell tenni. Egyre távolabb érve az indulástól, egyre dombosabb táj fogadott, ami lassan hegyekbe ereszkedtek felfelé. Sziklás hegyek, fenyőfák. Szép tájak, olykor olykor feltűnő autók, és házak.
Még mindig megyünk, esteledik. Sötét lesz, és fáradok, ő a vállamra borul, és lassan lehajtja szempilláit. Elaludt. Én kezdek álmosodni, és megkeresem a kulcsot a zsebembe megvan-e még. Szerencsére még mindig itt lapul nálam.
Távolban megpillantok egy mellégutat, ahova le tudnék állni estére.
Fejünk felett ezernyi pont ragyog, és én tudom, hogy jó lesz végre minden.





(folytatás?)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések