Űrhajóból kopognak vissza

Hold a sötétben, egyedül kétségben,
Hét hajó egymás mögött, egy hágóban,
Sötét veremben, ahol a nap egymagában,
Szürke felhők, egy bárány gyomrában,
Óriások kőfotelben, egyedül, magányosan,
Hegyek kietlen barlangos gyomrában,

És a két égő gyertya,
Egy üres szobában,
Zúzmarás üvegen kéznyom,
Múlt markában, múltunk nyomában,
A nyomat, és lebegő jéghegyek,
Keringető, amúgy egy nővel lassú keringő.

Őrjáratot teljesítő katona, magánya,
Elhullott levelek halk suhogása,
Fagyos szelek, és meteorok fénye,
Űrben keringő, egymást kergető,
Hatalmas kődarabok, mély kérge,
Megbabonázott csodás akarat utolsó szavai.

És megdöbbenni kéne már csak,
Ha csakugyan ott lennék mi is a kirakatban,
Karácsonyi ének hamis szólamai,
Vénülő kezek papírtapintású bókjai,
Egyedül a kietlen semmiben, forgolódva,
Magunkban egy kádban, ott, a sötétben,
                   összekuporodva, magányban, magány szóra,
                        várva, rád, és rád gondolva, - az űrhajóból kopognak vissza.