Most vagy mindörökké

Szokásos tejjel a kifli, ha megyek a boltba, lenyeltem egy két forintost - amit nem fogadnak el a boltban. A kávéhoz kell a tej, amit minden reggel - igen még mindig, - két cukorral iszom. Becsukom a szemem és fények villognak, nem tudok semmit megtapinthatónak érezni, csak fura régi tapintások elevenítenek fel érzéseket, helyzeteket. Úgy múlik el, jönnek új dolgok, és keressük a helyünket. A világ nyakába egy nyakláncot akasztunk, akasztasz, az menti el, és ad örök megnyugvást azoknak amik elrepültek régen. Kivagyok törve mint az ablak, és összehúzva mint a függöny, feldíszített karácsonyfa mögött lévő poros sarokban, tűnődő ködben. Kivagyok lógatva mint a paplan, az összezavart víztükör, a betört jégsík kristálytiszta holdpora. Univerzumban egy kavicsos bolygón egy leszedált az űrhajóról, és nem értem isten módszerét. Szemem szikrázik, a nap előttem, árnyékomba fekszem, elmerülők benne, szemben a nappal. Nyújtózkodik a zúzmara, és megdermed az idő. Szememből piszkálom ki a kozmosz porát, elcsitul a jelen, és megnémul a jövő. Csak üldögélek tétlenül, kies puszta, itt semmi sincs. Megölellek ma, úgy hogy fájjon, és a rongyos hold mögötted rád kacsint. Bámulok a semmibe, így van rendben mind, és míg vesztegel a pillanat, idebent csak pörög a végtelen magnószalag. Belehalni hogy semmi sincsen, élni együtt a vidám semmivel, néha jó, néha rossz, néha nem, néha nem foglalkoztat semmi sem.
Avas fanyar mosoly a tejútban, körülöttem légüres tér, riadtan tátogok, legyen az selyem út, ha mennénk. Egymást követve fagynak el a kimondott szavak, körülöttünk keringenek a bolygókba mesélt történetek, álmok, tervek, és a ringó holdak. A napok hűvös fénnyel izzanak, szilánkosra törnek, aztán szertefoszlanak. Csokoládét eszünk a sötétben, bort kóstolunk az árnyékomban, s magam leszek a zúzmara, elillanok akár a tél, akár a sóhajok. Könnycseppjeiddel együtt kelek útra, és arra gondolok, néha rossz, néha nem, végül minden a helyére kerül.
Maradok ott, ahol voltam egyedül, beborítva sugarakkal, felszáradva, fura kedvvel, a rút mély alagútban, majd szemben állok a nappal.
- Nyomd a gázt, sose jutunk a Holdra, ha csak állsz, mint a lakodalomba - mer' itt álló fogadás van - Mire vársz? MOST! vagy mindörökké semmire vársz, mire vársz? Aztán elmúltak szépen az illatok, és becsukott szemmel estem a földre, és nem voltál.
Láz, láz, láz, két korty kávé, porba aláz.