Megkívánta

Az volt úgy, hogy megkívánta, a saját szája, másik nyakára csatlakozna, nyálazna, és el nem engedve, csak eszperente nyelvet keverne, melyet egybe vetve menve a végtelenbe. És csak utána látja meg magát, vagyis maga bőrén, - mindazonáltal, hogy nem ott van, csak nézi - nem is ott van. Egész teste maga előtt van, de nem az Övé, csak elbóbiskolt messzi tájakon mi lenne ha, egyesülne vele mind érzelmileg, mind testileg. Ezek után mindig fáj a szíve, mert hiányzik neki ez az egész. Teljesen olyan, mintha ellopnák a szegény ember lába alól a földet, hogy mostantól lebegnie kell. A lebegésről tudni kell, hogy gravitáció mellet nehezebben működik, mint gravitáció nélkül.
Gravitáció, mily szép szó - bár nem is érti, mi az - végül is ott is lehet egyesülni. Aztán persze szép idomok után már folyik a nyála, és sír a lelke, hogy lehet valaki ily gyönyörű. Borzalom fogja el a teret, a lány csak nézi, és nem néz vissza rá, megriadt, nem mozdul.
Sokadik lány után, még mindig azon elmélkedik, hogy : nem lehet hogy mindig csak nekem tetszenek mások - és lehet mások is így vannak?
Vannak még sokan, de ha tényleg sokat megkívánhat, akkor más miért ne kívánna meg másokat? Magát unja, inkább őt szeretné, vele búja egybe - mindörökké?
Végül is, csak az marad, hogy akárkit megkívánunk, - és megint nem gondolunk arra, ahogy sokszor elfelejtjük, mások is gondolkodnak(!), nem csak mi - lehet ők is megkívánnak, gondolatban ágyba visznek, és megálmodják a jövőt, miközben gondolatunkban mi sóvárgunk, és lassan szerte foszlunk, széthullunk, mert nem lehet a mienk. - közben DE!
Levezetések között új fejleményekbe áztatva a tényeket :

Mi akikre gondolunk, hogy simán lehetne a mienk,
ez fordítva is igaz. Ugyan annyi ember akar minket, mint amennyit mi.

Sötétségben vége van, és megkívánta boldogan, ágyban öleli, mindmáig, - ha tudná, hogy ki akarja mindig.