Már értem

Azt érzi, hogy nem érez semmit. Kapuban beszippantatta mindenféle íz, és kárhozat nélkül, magában fel-le lépcsőzve tűnődik az egészen. Nem foglalkozik vele senki, nem keresi senki, csak a saját magányában megágyazva, szunyókál és elmélkedik. Elhagyta az öröm, az érdek, hogy érdekes lehet, a tudat, hogy egyáltalán érhet-e máshol akármit is, ha ér.
Szemébe villannak a gondolatok, kopog az eső, és azon elmélkedik tán a szomorú lány szeméből a tóparton állva hull a könnycsepp most az ő házára. Bús volt a lány, mert úgy érzi nem fogadják el, pedig teljesen butaságokat gondol. Akkor csillagos volt az ég, és olyan örökkévalóság. Azóta ez is elmúlt.
Föld hívja földet, hol van az igazság, hol van a belül marcangoló aki olyan jól rejtőzködik. Hol van, aki lesz, mire gondol az aki még nincs.
Fátyolba öltözik a hétköznap, és megnémul a jelen, gondolkozik az egészen, hogy miért. Egyfolytában marcangolnak, azok a testek, mikor hárman egybekelnek. Marcangol az idő, marcangolnak a fura ígéretek. Benne mélyen ott kalapálnak hogy legyen már vége.
Pedig már rég vége van, ők hagyták ott az egészet, lassan úgy leszarva otthagyták, és mindent nélkülözve sosem mondták el mi a baj.
Miért nem mondják el? Mikor jönnek vissza? Hol vannak ha most ott vannak? Meddig lesznek távol, és mikor jönnek vissza?
Vagy magában van a hiba?
Ha igen, mondják el, mert ennek így a fele sem tréfa.
Biztos bennem van a hiba.
Akkor legyen csönd.
A hiba én vagyok.
Rendben.
Már értem.