Beletört, megtört és már beletörődött

A fejünk felett egy hatalmas csillár, villog, csillog. Gyönyörű. Minden egyes darabja a kezdetek óta mindent lát és mindent hall.
De igazából körülöttünk lévő könyvekben ez is meg volt írva. Meg volt írva az hogy ez így lesz. Annak sose szentelhetünk több esélyt ha valami igazából már tudatosan, vagy csak úgy véletlenül meg van írva akkor az úgy van. Esély a tudatra, esély arra hogy bölcs vagy, nincs már tovább.
Nincs további magyarázkodás, ez már mind tiszta. Nem vagy senkinek adósa, senkinek ereje, senkinek múzsája, csak önmagad vagy. Önmagad vagy, a megtört, az egyedül élő, mint vadakat terelő juhász, te vagy a magányos űrhajós, a magányos üstökös, szétporladt aszteroida utolsó darabjai.
Te vagy a magányos tó a hegyek közötti völgyben, amit senki sem ismer.
Álmaidban egyedül jársz, nappalok úgy telnek el hogy sehogy sem. Te vagy a megtört, és meggyötört. Senkinek sem leszel senkije, csak egy nagy tömeg pásztora.
Tied lesz a kietlen táj, hogy vigyázz rá. Tied lesz a kihalt, élettelen bolygó hogy fedezd fel. Tied lesz a mély óceán hogy merülj alá. Tied lesz az űr, az egész kietlen és végtelen űr, hogy ismerd meg, egyedül.
Te vagy te magadnak való, valóságos, válságos, de mindig olyan egész. A megtört csillár apró darabjait szeded össze, és merülsz alá, fedezel fel, ismerd meg, vigyázz rá.
Ez a természetben lévő természetes megírt történet, a sors fintora, a véletlen egybekelt a sorssal, és ezt adta.
Így hát kapd fel mindened amit innen elvinnél, és kelj át oda ahogy már madár se jár.

"Már nem érzem a kávé izét,
nem hallom az emberek hangját,
 látom, senki nem akar látni,
 hát viszlát."