Ez egy elegáns tűnődés
A világ egy borotvaélen táncoló elszáradt falevél. A "most" túl hamar jön el, és a "később" túl messze tolta az időt. Pocsolyák felett ugrálunk, haladunk a test felé. Borotvaélen, az ég kéken, csupa bunda szemfüles kérdések, magukba burkolatodnak, és nem kérdeznek. Naftalinban úszó sóhajok, a lámpást gyorsan meg is gyújtom. Hatalmas sötétség ereszkedik alá, az égből, és szertefoszlik. Úgy hordozlak magamban, és röppen a szó, kimar a sötétségből, de aláfagy. Semmi nem rejtőzik a leplek alatt. Lámpással hadonászok, de úgy se látok. Igazából nem látok mást, csak Téged!
Összetöröm a lámpást, és üvegszilánkkal karcolom a neved a karomba, nekem fontos, hogy ott légy a húsban, hegesedj rám öregkoromra.
Sötét van mára mindenhol. Magamba burkolódzok, s szóra nyílnak az ajkak, de a levegőbe fagynak. Egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat, végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Mossuk le hipóval marjon le a csontig, súroljuk még addig, amíg kikopok belőlem, amit magamba véstem, a sebek behegednek, és kicsorbul a késem. Lassan a torkom összeszorul, járni alig bírok. Az útra a sötétségből hirtelen napfény borul. Előre haladok, bele a fénybe. Lassan a sötétség elereszt, és magával átenged tovább a fény felé.
Beérek egy konyhába, ahol boncol a bánat. Kicsit pislákol a neon, de magamra nézek - a szétnyitott mellkasom, és azzal fekszem hanyatt, a kockás abroszon, ahol a lányok lúdbőröztek, és aggódtak hogy lomhák, hátha elhúzott az élet, amíg a hajukat fonták, a bálra, ahová fehér ruhákba bementek rég, poharakat fogtak, és tréfákon nevettek.
A fehér fény úszik a kávéscsészén, és eltűntek a fűthető álmok a képcsőből.
Összetöröm a lámpást, és üvegszilánkkal karcolom a neved a karomba, nekem fontos, hogy ott légy a húsban, hegesedj rám öregkoromra.
Sötét van mára mindenhol. Magamba burkolódzok, s szóra nyílnak az ajkak, de a levegőbe fagynak. Egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat, végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Mossuk le hipóval marjon le a csontig, súroljuk még addig, amíg kikopok belőlem, amit magamba véstem, a sebek behegednek, és kicsorbul a késem. Lassan a torkom összeszorul, járni alig bírok. Az útra a sötétségből hirtelen napfény borul. Előre haladok, bele a fénybe. Lassan a sötétség elereszt, és magával átenged tovább a fény felé.
Beérek egy konyhába, ahol boncol a bánat. Kicsit pislákol a neon, de magamra nézek - a szétnyitott mellkasom, és azzal fekszem hanyatt, a kockás abroszon, ahol a lányok lúdbőröztek, és aggódtak hogy lomhák, hátha elhúzott az élet, amíg a hajukat fonták, a bálra, ahová fehér ruhákba bementek rég, poharakat fogtak, és tréfákon nevettek.
A fehér fény úszik a kávéscsészén, és eltűntek a fűthető álmok a képcsőből.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése