Tengerből kijött egy király, és monokróm az ég

Én látni akarom hogy a tenyeremből elrepül. Foszlik az ég, ámul a nép, persze abban is csak körbe körbe jár a türelem. Lassan légyként alájuk repülök, meggyújtom őket. Hagyj égjenek, meglátod a pusztulásban, mennyi szépség, mennyi báj van. Lassan felettünk monokróm az ég. Elhasználódtál mint a mondatok, körbe tekerted  magad dróttal.
"Merre tartunk?"- keresgélem. Magamban keresem a válaszokat, a száj szorít, a szív rohan. Üvegszilánkkal írom a neved a karomba, mert fontos hogy ott legyél a húsban. Kimondanék mindent mint egy valódi költő, nem elkoptatott szavakkal. Ott vagy, az égő ég nézők kimondatlan szavaiban, a repülő roncsok lebegő pillanatában. Egymásba olvad az elő anyag, egy napra beéget az univerzumba. És holnap, nem lesz holnap. Vetkőztesd pucérra önmagad, hol a ház, hol a végtelen rombolás? Csak egy napra. Szerinted jól van-e minden, például az, hogy én itt vagyok, a konyhában, a székemen, a koronám a csempén koppan, és visszhangzik a panelon. - " Minden jól van-e így??" - éneklik az angyalok. Titokban a szomszéd kisfiú én vagyok. Kíváncsi vagyok, jó szomszéd leszel-e. Nincs madár az ég falán, ő csak a krómba ázott fedő, és istenem:

Helyükön ragyognak-e a csillagok?