Negyvenkettő

Halottnak tűnő, örök igazság, az öröm cseppjei csöpögnek reád, egy lány vért ken el magán, álmában repülő bálnák voltak, nem tudom, jól látok-e, vagy csak bambán, az eget kémlelem én is, és tudom, hogy ez a magány.
Magány, és halvány, vagy magába zárva várok, - vár magára,-  lépjen előre, majd hátra. Folynak a betűk, lefelé egy lebegő szigetről, és a szél elhordja mind, hogy elölről kezdjük, és végül öröké eltévedjünk.
Mit mond a felhő, mit mondanak a fák, mit beszél mindenki olyan mohón, ha nem képes - mitévő legyen, ha mégis képes - és nem talál semmit.
Ha találna is valamit, az a magány.

Magány palackba zárva, magában magát zárta egy magán zárkába be, befelé és nem szabadul sosem, csak majd később mikor az jön el, hogy soha többé.

Repülő hajók, örült két lábon járó hadi pók, mesebeli beszélő belek, elhagyott kar meg kézhegyek. Vérfolyók, hurkapálcika bástyák, és a bordó kapucnis köpenyt viselő szerzetes kaméleonok.

Vár a vár, vagy várjon varrógéppel, mert ön helyett is v'ar.
Elmebeteg zuhanások, és végtelen csillagködök, csillagok pora, vagy közelgő üstökösé - az már mindegy. 
Mindannyian egyek vagyunk, szépek, és okosak, ficánkolunk az életben, és van hogy kiönt minket egy száraz fadeszkára, hogy felaprítson minket, és küldjön a konzervgyárba. Mi leszünk a konzervek tartalma, "összetevők: furcsa", valaki kenyérrel, villával megdézsmál, jóllakik, és nem leszünk más, csak ürülék.

Hegyek láncolata, porcukros vonulatok, és tejszínes völgyek.

Tátongó hatalmas űr.

Hatalmas tátongó űr.

Az űr, nagy úr.

Urasága vendégei vagyunk, mi az űrben.

- mindig legyen nálad 42.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések