Folyékony olivin


két világ között, sok világban, fényes csillagok apró bolygóin, távoli csillagködök peremén, vagy önmagunkban. Szinte semmi eltávozás nincs, csak a rengeteg bizonytalanság, és tény. Minden középszerű egyén boldog - boldognak tűnik - és halad. Kíváncsiság lepi el az elménk, irigyeli-e a naprendszerünket, és ha tudjuk, hogy irigyeli, miért ennyire biztos önmagában. Ennyire vágyik a mi keringésünkre, a háromszázhatvanöt vagy hat napos éves keringésre, és a huszonnégy órás napokra? Nem elégszik meg a saját honával, ide kívánkozik, mikor mi oda?
Aztán mi visszakívánkozunk egy idő után, bennünket ugyanis - már többször is megmutatta a lényünk - honvággyal rendelkezünk. Így hát ha nem is ismerjük a világunk teljesen, - és egy olyan dologért vagyunk oda, amit nem ismerünk - de mégis ámulatba ejt, és kell.
Biztosak lehetünk benne, ha megismernénk valamit teljesen, akkor is visszakívánkoznánk egy idő múlva. Mert ilyenek vagyunk.
Néha meg meg pillantunk dolgokat, és ha egy dologban, egy elsuhanó fekete üstököst többször - jelen esetben kétszer - látunk a közelünkben, a mi naprendszerünkben elsuhanni, biztosak lehetünk benne, hogy harmadikra is megtörténhet, és akkor valós információkat kell szereznünk róla, mert ki tudja, mi lehet rajta. Aztán majd adunk neki nevet is, meg minden egyéb.
Addig a lakóbolygónkon egy lávát pöfékelő tűzhányó szájánál épült viskóban, repedezve teleszkópunk mellet várjuk lassan megszilárdulni a folyékony olivint.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések