Forgolódtunk reggelig

A szemedbe nézek ,elmerülök.
Elástam magam melléd, egy bunkerbe űrhajót fabrikálunk, hogy majd megmutassuk a nagyközönségnek. Nem maradsz a földön, jössz velem, akárhogy mondod. Nem akarom egyedül megnézni az egész galaxist. Túl unalmas lenne, tudod.
Ha egész nap dolgozunk utána pihenőre hajtjuk tagjainkat. Betakarjuk egymást, és szemhéjunkat lecsukva, álmodunk. Álmaink reggelre a fülünkön csillogó világoskék lassan folyó masszaként eltávozik. Ezt mi minden reggel feltakarítjuk, egymás lelkébe rendet rakunk, és teszünk még a tűzre. (Mert tegyünk még a tűzre.)
Újra fabrikálunk, az űrhajót építjük, a bunkerbe. Megbeszéljük mit hova kell tenni, és közben mi is közel kerülünk. Mindentől messze, a szívhez közel, elmélyedünk egymás tekintetében olykor, teázunk, és muzsika szólamait dúdolgatjuk.
Este megint nyugovóra térünk, örömmel, mert együtt. Könnyű textilek alá fekszünk, minél közelebb. Felettünk fénylő ég van, vagy az égő katlan. Egymáshoz érünk, mellkasunk fellángol, elevenek leszünk, mint két mágnes, vonzódunk. Néha kicsit megrettenve, kétfejű vadállattá össze, búvik itt most nő és férfi, annyi mindent kell túlélni. Aztán éjfélt üt az óra, hangos harangszó megrezgeti a palákat, mi meg fekszünk, gondolataink és álmaink összeolvadva, forgolódunk reggelig. Csodálatos!