Kozmikus lebegés szabadon

Nyisd szét az arcát, gyújtsd meg a lelkét, és nézd hogy ég.

Annyi zenét hallgatok, hogy már eggyé váltam vele. A vérem is muzsikál.

A letört szempilládból építettem egy sátor vázát, de ponyva nem volt. Vörös az egész, vérvörös az ég. Ez a megtébolyult valóság már.

A világ végéig elevezek, és majd ott, ott a lelkek előtt lebegő csillagok, az igazságtalan igazságban ázott testünk megszelídül.

A pillanatok lehetnek mindenfélék, vagy a mindenféle pillanatok lehetnek nyilvánvalóak.

A lehetőségek mindig adottak, a szemérmes felhők alatt napsugarak nem ragyognak. Tovább szalad a lelkem, tovább szakad a szakadó tartozás, hiányomban te vagy az egyetlen lakó, bármilyen messze repülsz, lebegésed végén remeg az idő. Egy tutajban sodorja magát a szívem, álmokon, és csillagos ég alatt, a kozmoszba keveri, minden érzelmét, üvegből a tudatlanságba önt. Betemet a föld, megárad a folyó, lelkedben veszett rókák marcangolnak egy darabot, üvöltve nézem végig, hogy milyen volt, és csak rácsok mögül némán nézem a múltat, hogy miként volt.

A bájos mosolyod mögött mi lehet, ha mondod is mire gondolsz, sokkal könnyebb. Idővel megtanulom, hogy mire gondolsz, és minden apró részletből majd értelek. Álmodban álmomban ott legyek, mivé váltunk, ha a reggeli nap más fel nem kel sohasem.

A befőtt indián igazából konzerv native.