Szívrablók

És ott dobogott benne, a szívét bögrébe tette.
Hátsó kertbe elásta, a zsömlét megette.
Húst hússal keverve, vér folyt le a csípőjén, szemébe ecetet cseppentet, meglátta önmagát. Tükörképe torz és buta, tegnap még fellépett a Kispál és a borz. Egy hatalmas űrhajó van a kertben, megcsillan rajta a hold erős fénye. Ezüstös fény lassan folyik rajta, égnek álló hajó aljában hatalmas pocsolya. Nyelvedet kinyújtod, késsel vágod szét az utolsó kiló kenyeret, mindenhova mustárt nyomsz, még olyan lesz a régi fakereted. Muffin formákba belecsomagolod az utolsó gondolataidat, kidobálod az ablakon a legrosszabb élményeket. A körmeidet levágod, a bugyidat leveszed. Bugyi nélkül körbeugrálod az űrhajót, tudod, hogy holnap majd mehettek.
 Bemész vissza, könyveket pakolsz egy hatalmas szatyorba. A szatyrot megemeled, és kiszakad. Minden könyv szétfolyik. Hátralépsz, és a bugyidban elesel. Bevered a feneked, és feldöntöd az ecetes flakont. Megigazítod a melleidet, feltápászkodsz, új szatyrot keresel. Megtalálod, és teát is csinálsz. Csinálj teát, ne húzz bugyit.
 Már megpakolt új szatyrot megemeled, és kiviszed az űrhajóhoz. Időközben persze két szatyrot is megpakoltál könyvvel. Elfelejted, hogy az ezüstös pocsolya még ott van, de te beleteszed.
 Megtaláltál egy dobozt. Kinyitod lassan, benne bársony közt egy dobogó szív van. Nem tudod mi ez, ezért visszazárod, és a párnád alá teszed.
 Az ágy alatt a lavór lassan megtelik. Plafont bámulod, lassan benedvesedsz. Álmaidban kerget minden hiány, előtted meg a mézesmadzagot húzza a boldogság. Ez egy ilyen örök körforgás, sose éred utol, és téged se érnek utol sose. Ha valaki kérdezne, csak dadognál. Kimész a térre, ott egy szökőkút - persze az utcára menvén felvettél egy bugyit. Fehérneműben az égre nézel, meglátod, mivé lett. Millió lelkek, mint bolyongó üstökösök, szupernovák felrobbant maradványai, fekete lyukak megfejtései, bolygók, ahol nem voltál, és a végtelen végtelen.
 Végigsimítod a tested, minden testrészed teljesen megvan. Megint fura gondolatok lepik el a jelenlegi momentum mezejét a fejében. Sátrat vertek és megbabonáztak. Egyik kezedet a bugyidba késztetik, másikat a csillagok felé.
 Megragadsz egy mikrofont, és beleordítod a vágyaid. Sütőben hagytad az emlékeid, és odaégtek. Megbámulod az órát, nem tudja eldönteni, mennyi az idő. Ciripeltek kint a tücskök, és párolgott az űrhajó. Egy másik űrhajó, valaki megjött.
 Végtelen türelmetlenséggel befutsz a házba, a falak lassan megváltoztatják a színüket. Mindenhol villognak a fények, és a fejedben megbotránkoztató képek villanak be. Az egész világot átölelnéd, vonaton utazol a fénybe, a metrón nem adod át a helyet. Keserű ízű most neked minden sütemény, mert szánalmas vagy. Szánalomból megszánsz embereket, sört iszol, mert az alapból keserű, de finom. Meztelen vagy, és megujjazod magad. Ez csak egy éjszaka volt. Az éjszaka.
 Reggel megpillantod a napot. A hold szobád sarkában, rózsák között, ezüsttálcán pihent. A faladra tengert felfested, szívedet a bögréből már kivetted.
 Felhúzod magad, elengeded a tested, hanyatt esel, bele a semmibe. Lágy, meleg, fekete, fehér pontokkal megspékelve. Vér folyik le a csípődőn megint, haldoklik a ház, haldoklik a kert. Az űrhajó büszkén ágaskodik.
 Bepakolsz az űrhajóba, ránézel az órára, de nem derül ki, mennyi az idő. Távirányítóval kikapcsolod a tv-t, ami eddig üres vonatokat mutatott. Nem tudod eldönteni, hogy te vagy a részegebb, vagy ő. Egy fazon büfékocsiról énekel, te a csigád szemét birizgálod egy olyan festményen, ami olyan szép, hogy a tájnak is olyanná kell lenni.
 Felállsz a bárszékre, és megérinted a plafont, ami egy nyúlós anyag. Hideg és puha. Elmerül teljesen benne a kezed, mintha valami kocsonya lenne. Lemászol a puffról, kivetted az emlékeid, amik az útra kellenek. Kiszaladsz az űrhajóhoz, beveted magad a vízszintes székbe. Bekapcsolod a gépet. Megáll az idő, minden rendszer feláll. Start gomb arra vár izgatottan és izzadva, hogy megnyomd. Te egy visszatekintő tekintettel megbámulod a hazád, és iszonyatos sebességgel a start gombra vetemedik az ujjad.
 Lassan elhagyod a légteret, és otthagytad párnád alatt, bársony között a benne dobogó szívet. Ez már nem szolgálja senki életét, csak ott van, amíg van.
 Távol van már minden, csak a szívhez közel üvölti egy szemüveges:

 "Hülye voltál, mondom én majd
 Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már"

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések