Peronon állva

Tudod, a peronon állva, a hiányt szállító mozdonyt lassan kihúzzák. Te szépen ott állsz belemélyedve a semmibe. A pályaudvar boltíves üvegfalát a nap téged még épp hogy megvilágít, az emberek mint gépek, embergépnek élnek, észre se vesznek. Körbetekintesz mielőtt akármit is tennél, és hatalmas magabiztossággal elrugaszkodsz a talajról, semmibe veted magad. Ahogy lassan az egész testedet rabul ejti, melegség és a hideg együtt karolja át a az egész testedet. A szádon keresztül kiúszik a lelked, egybeolvad a sorssal, a kényszerrel, és a tudatlansággal. Lassan az egész tested átalakul, meztelenül kidob a pályaudvar mögé, és embergépnek készen, tovább éled az egészet, amíg el nem éred a végét. Manapság már csak te is embergépként égsz el a hatalmas fák felett, panelházak alatt, és csak reménykedve bámulod a fénylő csillagokat.