Semmiből csillageső - csak nem.
Néha feltűnnek zöld hegyek, de csak akkor mikor teljesen elolvadt az éjszaki hó. A táj gyönyörű is tud lenni, hatalmas folyók, vagy kisebb patakok csörgedeznek, a tengerek felé. Föld, sár ,szikladarabok mindenfelé. Az egész felhős rendszerint, a nap nagyon ritkán bukkan fel, a holdról ne is álmodozzon.
Három hónap izgalom nélküli járás után, nyugalmat hirtelen megcsapva, egyik éjszaka hatalmas hóvihar lesz. A szél felkapja a tűzrakót, sebesen csontig hatol, a test átfagy, minden amortizálódik, semmilyen sátor, ruha nem segít ezen.
Kezével magát próbálja védeni, és továbbmenni, nem lát semmit. A hó mindent ellehetetlenít, már lassan fél méteres, és oldalról is esik. Mintha valaki tejszínhabot verne, süvít a szél, a hó egyre sűrűbb. Lábai egyre fáradtabbak, levegőt alig kap. Jeges az egész, a torka fáj.
Egy hatalmas lökés hátulról, és hasra esik.
Valahogy inkább ordítana, de nem megy, - vagy lehet hogy ordít, de a hótól nem hallja. - Igazából ordít, teljes erejéből, torka szakadtából, próbál valamit megfogni, de csak fagyott víz van mindenhol, kristályalakzatban.
Szörnyű, a szél csak nem mer lenyugodni, már örvények fogják a havat, hófúvások cipelik el messzire, ha lennének fák, már nem lennének, házak földel egyenlően feküdnének, de nincs itt semmi, csak ő.
Reménykedő gondolattal gondol a falucskájára , a sárkányokra amik ott laknak a hegyekben, a lányra, az útra ahova indul, az egész világra, mindenre amit ismert, fényekre, fákra, csöndre, a hangzavarra kocsmákban, vihar morgására. - Nem, vége.
Didereg, fájnak a tagjai, szörnyen, tépi ki a helyéről valami erő, és összeroppantja a hó súlya.
( zene: Sigur Rós- Lúppulagið [INNI] )
Hatalmas dübörgés, és az idő megáll. Az idő relatív, és a hó meg rengeteg.
- Mi volt? - gondolja magában, a sok keserves kín között, mikor egy meleg lágy tapintású kéz a kezéért nyúl. Biztos az angyalok keze, amik most elviszik őt örökre. Úgy szépen távozik, ebből a háborús viharból, és örökre nyugalomra térhet. Félelmetesen bele nyíllal valami a mellkasába, és összezörren, miközben a kis kéz próbálja kihúzni.
Fagyott arcán, a apró kavicsok sebeket ejtenek ahogy a hó odanyomja felülről, és húzzák kifelé a hó alól. Fájdalmas, de semmit se érez, csak a puha kezet.
Megállt. A fejét nem nyomta hó, sőt az egész teste mentesült a hó fogságából, és csak a szél játszott a hátán. A kéz most megfordítja.
Hátára teszi, és kinyitja lassan szemét, de a sok földtől, hótól, csak hatalmas foltokat lát. Egy hatalmas fekete foltot, meg egy kisebb fehér foltot, lilával keverve.
- Nyugi, itt vagyok - hangzik, el, egy selymes hang, női hang.
Ekkor egy hatalmas ,meleg villanás, és víz csobban a fejére. A homok, kavicsok, lemosódnak az arcáról, szemét újra kinyitja, és már a körvonalak nagy része kivonalazódik. Csodás meglepő módon, egy lila hajú leány volt, aki mögött egy fekete hatalmas sárkány volt. Valószínűleg a lányé volt, mert mindkettőjüket körbetakarta a hatalmas hóviharban.
Ekkor a lány leül, nekidől a sárkánynak, és odahúzza a vándorunkat. Ölébe csinál neki fekhelyet, és betakarja egy hatalmas lepedővel.
- Köszönöm - mondja a vándor, és ezernyi kérdés merül fel a fejében:
Ki ő?
Miért segített?
Honnan tudta hogy ott van?
Ki mondta neki?
A lány kezével elkezdte melegíteni a fiú arcát, amitől a fiú véres arca lassan regenerálódott, elkezdett bizseregni. Lassan meleg fogta el az egész fejét, testét.
Az éjszaka közepére érkezett, a vihar lassacskán csendesül, elhalkul. Minden nyugalommá válik, és várja, reggel újra olvadásba kezdjen neki. Felhők vékonyságra törekszenek, hamarosan a hold fénye meglátszik az égbolton.
Lány egy vizes kendővel letörli a vándor arcát, és kényelembe helyezkedik. Olyan a pillanat, olyan csodás. Fura mi történhet meg, mi valósul, mi a valóság, mi nem, miket álmodunk, hogy szenvedjük a dolgokat és mit kapunk érte.
A csönd tetőpontot elérte, minden életforma alfában tengeti, kergeti az új álmait. Megkérdőjeleződnek újra dolgok, hogy minden szörnyű volt eddig, vagy - csak nem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése