Félreszórt pillanatok

falam fehér vakolata le van kaparva a földre. Teljesen megszeppenve nézem, hogy semmi sincs úgy ahogy én láttam, csupán egy plátói kép volt az, s most már nincs. Elhajtott mellettem, sebesen, neszzenést mellőző titokban. Már csak arra tudok gondolni, hogy a ház előtt, őszi hideg esőben ázó lány, ki lehet.
Harmadik emeleten vagyok, és elég ha leugrom? Leugrom, a mámorba szédülünk, és egyszer csak mindenen lesz értelem. Nem értem én, miért nem értem,- és egyáltalán értenem kéne? Minden bizonnyal igen, de ez sem tántorít meg, és a betört földön heverő bejárati ajtómon átlépve, zsebembe a könyvemmel, és egy kulccsal, kilépek a lakásból.
A szürke, halvány fényekkel megvilágított lépcsőházban sétálok lefelé, olyan érzés mikor minden egyes emelettel terheket vesznek le a válladról, és leérkezve megkönnyebbülsz. Kijárat felé, nem gondolsz egyébre, csak, hogy ki lehet ott?
Mikor kilépsz, egyből a hűvös érint meg, ami következtében összezörrensz. Halk esőzés, ami tulajdonképpen, a környezetből ítélve már napok óta tart,és teljesen kitartó. Eső, falevelek, lassan haldokló fák, esti utcafények, járdák csillogása a víztől, hatalmas sárdagonyák, amiket talán kóbor kutyák műveltek a szemközti parkban, és az a egypár sétáló öreg, akik papírszerű kezükkel egy könyvet próbálnak olvasni ebben a vizes közben.


(folytatás?)