Önmagunkba merült, lélek batikolás

Már két napja azon gondolkozom, mi lenne ha leülnél egy asztalhoz, és odatennél magad elé egy lapot. A lap üres, te meg egy nagy mozdulattal belefejelnél és a fejed szétloccsan. Gondolataiddal átázik a papír, ott lesz benne minden amire épp gondolsz. Valósággá válhatna az összegyűrt lelkek, a koppanással létrejövő eszme haladás, amit felitat a papír, csak vigyázni kell nehogy áthajts önmagadon.
Önmagunkba merült, lélek batikolás, hámra szerelt szökő gondolatok, megvadult ötletek lábatlan karmolásai, füstként távozó viszonzatlan érzelmek, téged a szerelem fűt engem meg a lopott fa.
És a hamuban ott maradt halvány gondolatok rólad, ami bemocskolja a kezem ha belematatok. A virág árnyékában elméleti síkon gördülő szépség, a hátadból kivett újrahasznosított papírból készült kés, miként az előttünk görbülő tér beszippant, és magával ragadva átforgatja elménket és testünket.

Az ürességből felnézek, utána le, összetört tükrömből terít a lelkem, és megcsillan a pillanat, ahogy dobban a szívem, fejem felemelem az asztalról, és tovább lebegek az űrben.