Ideje ennek véget vetni.

Nincs mit mondania, olyannyira nyilvánvaló az egész. Miért tüntetik el mások azt előle, ami teljesen nyilvánvaló? - kérdezheted magadban. - Aztán már később teljesen nem lehet ezzel azonosulni.
Ahogy fagyban a jég is, úgy csúszik át, a falevél a tó jegén, áttáncol. A fagyott jég, komor és tökéletes tükrén.

Belemerül az asztronauta, egy kád űrbe. Megmártózik, szkafanderével ellöki magát a csillagboltos égen, és kering a gondolatai közt párat. Elmerül önmagában, elmerül a benne, elmerül az űr végtelenjében. A Földre gondol, gondol a múltra, elmerülve, magában gondol.

Kitüntetésekben, a beültetések.
Eltűnésekben, a gondolat mélysége.
Hiányok mellet, a bolygó relációk, végtelen csillagködök, és a kozmosz pora fújja arcomat. Szememből kisöpröm, álomba merül az a végtelen tengernyi halott.
Holott nem is kellett volna.

Te vagy a legrosszabb, áshatnál gödröt már most magadnak. Magadba nézel, aki önmagad vagy, igazából ideje elmenned, mert csak rosszabb lesz.

Te se tudod már, vagy te igazából önmagadban van, az önmagad alakja, egy furcsa alak.

Te az igazából én vagyok, és nem látom már a szavak végét.

Egyre nagyobb szóközökkel írok, egyre nagyobb közöttük az űr.

Ürességbe, és feledébe való vagyok, vagyok én.

Eltűnt és nincs.

Ideje ennek véget vetni.